Elcsuklik a hangom. Nem tudok már megszólalni. Csak írni, írni és írni és sírni, csak sírni, sírni. Annyira fáj ez a jelen, és fáj a múlt is, fájnak az emlékek, és amitől sosem fogok szabadulni: az emlékek. Olyan rossz, hogy csak egy ember van, akire igazán tudok számítani. Mert Ő nincs. Nincs itt velem, amikor szükségem lenne rá. És nekem mindig szükségem lenne rá. És nem kell más, mert az nem olyan mint Ő. Senki nem érti, hogy nem kell más. Mindig csak rá tudok gondolni, így fél év után is. De ezt Ő nem érti, és nem is akarja megérteni. Sőt, igazából hidegen hagyja a dolog. És ez fáj a legjobban. Ez a nemtörődöm. Van egy ember az életemben, ő a legjobb barátnőm, rá mindig számíthatok (nem tüntetem fel a nevét, így a továbbiakban csak Sz. néven fog szerepelni). Sz. tőlem még azt kérdezte, hogy én miért futok utána még mindig, ha magasról 'leszar'?! Én erre azt feleltem, hogy "mert szeretem". És ezt a szót, hogy szeretem, nem bírtam/tudtam kimondani négy hónapig. És amikor még vele voltam, neki sem mondtam ki egyszer sem, csak majdnem, mindig lenyeltem ezt a szót. Féltem, hátha kinevet. De én rontottam el az egészet, beismerem. Kár volt azt a lépést megtennem. És nagyon megbántam. Nagyon. Nem így akartam. Nagyon nem. És most itt vagyok, egyedül, nélküle. És potyognak a könnyeim. Mert megöl ez a kín, ez a szenvedés, ez a hiány. Mert nagyon SZERETEM! Jobban, mint azt ő gondolná. De most nem kell vigasz, nem kell segítség, nem kell semmi. Egyedül csak Ő. És megszerzem magamnak, ha beleőrülök vagy belehalok, akkor is! Mert nekem Ő egy életre kell, nemcsak egy napra, vagy egy hétre, vagy egy hónapra, hanem egy egész életre! És ez az, amit senki nem ért meg. És igaza volt Sz-nak, nem az a lényeg, hogy egy férfi hasán hány kocka van, hanem hogy el lehessen vele beszélgetni... És nagyon tisztelem és becsülöm Sz-t. Nagyon jó barát, és nagyon jó ember. De nekem most az a célom, hogy életem szerelmét megszerezzem magamnak, vagy így, vagy úgy. Mert szeretem és kell nekem minden egyes porcikájával és agysejtjeinek minden egyes molekulájával. És igen, most miattad sírok...